A Mediawave aznapi második szenzációja, a basszusgitáros Jamalaaden Tacuma Coltrane Configurations című projektje alatt viszont már egy tűt sem lehet leejteni. Hogy a koncerteket megelőző dzseszszistás beszélgetéseket azonban nem kísérte túl nagy érdeklődés, és Tolnai Szabolcs Fövenyóra című moziját is mindössze öten ha néztük, valamint egyéb tapasztalatok birtokában is kijelenthető: a magyar fesztiválok általában kiszámíthatatlanok.fuck_u.FESZT
Tacuma koncertjét mintha mások erősítették volna. Míg Konitzék soundja visszhangos és erőtlen volt, a basszusgitárost egyértelműen túlerősítették. A tuttikban majdnem darabjaira hullott a nemrég felújított zsinagóga. Az általános dübörgésben nem mindig lehetett szétszálazni a hangokat; különösen a dob- és a basszusgitár-hang olvadt össze alkalmanként. A szelekcióban csak Tim Hutson dobos volt némi segítségünkre, aki nem mindig tudta ritmikailag követni a basszusgitáros főnököt.
Ahogy az várható volt, Jamaaladeen Tacuma kemény, időnként sűrű szövésű jazz-funk produkcióval érkezett Magyarországra. A győri fesztiválon való részvételét egyrészt programjának, illetve alkalmi társulásának neve – Coltrane Configurations –, másrészt a muzsikusnak a mai jazz-szcénában elfoglalt státusza indokolta. Tacuma ugyanis, minden funk-elkötelezettsége dacára igyekszik visszacsempészni némi hagyományos jazz-soundot a zenéjébe, s szívesen lép fel olyan formációkkal (Ornette Coleman, Christy Doran, Wolfgang Puschnig, James Blood Ulmer stb.), melyek különböző értékes hagyományokból indulnak ki. Tacumában különösen erős a free funk és a szabad improvizációs zene összebékítésének vágya. Így kerülhetett sor e Coltrane-műsor összeállítására is, mely vegyes érzelmeket váltott ki a hallgatóból.
John Coltrane
Az első kritikus pont Tacuma hangszere. A basszusgitár máig nem tudta meghódítani a jazzrajongók egy részének szívét, sokan vannak, akik vitatják e modern hangszer jazzben való alkalmazhatóságát, vagy legalábbis ennek sikerét. Kétségtelen, hogy a basszusgitár elsősorban rockhangszer, és mai használói a jazzben szinte kivétel nélkül fusion-zenét játszanak. Köztük Tacuma a kevésbé populáris irány követője, viszonylag keveset szólózik, s arról se akarja ötpercenként meggyőzni hallgatóságát, hogy ő milyen bravúros hangszeres zenész. Akkor van inkább elemében, amikor kísér. Riffjei főleg a ’80-as évek eleji funky groove-okat juttatják eszünkbe.
Amikor billentyűs-szintetizátorost szerepeltetnek egy basszusgitár által is dominált funk-jazz együttesben, a kompozícióknak találékonyan kell tudniuk egyensúlyozni a szólóhangszerek között. A Weather Reportban úgy oldották meg a kérdést, hogy inkább effektekre és könnyen megjegyezhető melódiákra építettek. Itt ez nem valósulhatott meg: Tacumának nem sikerült megfelelő zongoristát találnia a japán-amerikai billentyűsben, aki Orrin Evans helyett szállt be az együttesbe. A muzsikus hosszú, pilinckázós intrója az Afro Blue elején rémálomnak hatott: sokáig nem derült ki, mértékkel jazzesített Richard Clayderman-, vagy kertitörpésített Zawinul-produkció kerekedik ki a vontatott előjátékból. A végén szerencsére egyik se lett; a többiek így-úgy megmentették a Mongo Santamaria-John Coltrane dalt, mely az egyébként érdekesen összeválogatott repertoár legpopulárisabb darabja volt.
Tony Kofi
Tacuma zenekarának egyértelműen Tony Kofi angol alt- és szopránszaxofonos a sztárja. Végre egy név, melyet érdemes elraktároznunk magunkban! Kofi, aki messziről új Yusef Lateefnek vagy Ken McIntyre-nek néz ki, energikusan és tiszta hangon, bár néha kicsit szürkén fúj. Nehéz eldönteni, szopránon vagy alton jobb. Utóbbi hangszeren hol Sonny Simmons, hol Arthur Blythe soundját, illetve attitűdjét idézi. Coltrane-felfogása érdekesebb, mint Kenny Garretté, de talán kevésbé kreatív, mint Carla Marcianóé, akinek felfedezésével még adósak a magyar fesztiválszervezők. Kofi szopránjátéka is sodró lendületű és egyéni, semmi köze az újabb Wayne Shorter-féle populáris és közhelyes irányhoz. fidelio 2009.05.06 - Máté J. György
Bejegyzések
